Nem akartam hinni a fülemnek, amikor Andrea tanárnő október végén az egyik olasz órára megérkezve kijelentette, hogy utazunk, méghozzá alig két héten belül. Ráadásul nem is egy közeli, sóstói kiruccanásról volt szó: Északkelet-Olaszországot jelöltük meg úti célként!
Jó pár éve már, hogy elkezdődött a gemonai Luigi Magrini testvériskolánkkal egy baráti alapú cserediák-program, mely minden esztendőben megutaztatta a két intézmény kalandvágyó diákjait. A Kossuthosok Itáliába, az olaszok Magyarországra látogattak el, hol tavasszal, hol ősszel.
Ez a virágzó kapcsolat azonban a legutóbbi alkalom óta lankadni látszott az ottani iskola igazgatóváltása miatt. Sok tavaly végzett diáktársunknak, így – bár fogadott itthon olasz diákot – a jól megérdemelt visszautazás hiányában kellett elhagynia gimnáziumunkat.
Úgy tűnt, nem lesz is lesz több hasonló kirándulás… Számunkra az esély arra, hogy lássuk az Adriát – ahogy Takács tanár úr mondaná – egyenlő volt a mínusz hatszáz-millióval. Nem csoda hát, hogy az utazás hírének hallatára mindannyian be lettünk sózva.
Végül november 10-én, korán reggel indultunk el világot látni az iskola kisbuszával. Utunk Szlovénián át egyenesen Gemona del Friuliba vezetett, ahol a csereprogram egykori lelkes vezetőjével, Teresita tanárnővel találkoztunk, aki körbevezetett minket az iskolában. A néhai kórház falai között szeizmográfot is láttunk működés közben. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy ezt a műszert az ott pusztító földrengés óta igen nagy becsben tartják a helyiek…)
Másnap, pénteken már Velencében töltöttük az időt. Egy közös vízibuszozás és a Szent Márk-tér megcsodálása után mindenki a saját szájíze szerint nézett szét a városban, amely még ilyenkor, késő ősszel is tömve volt turistákkal.
A szombat délelőtt a gemonai sajtfesztiválról szólt. Felérve a belvárosba (mivel egy hegy lábánál fekvő településről van szó) még az 1976-os földrengésben megrongálódott, de mára már újjáépült dómot is megnéztük. Ennek belső oszlopait szándékosan állították ferdére a rekonstruálásnál, hogy emlékeztessen mindenkit a katasztrófára.
Délután Trieszt felé vettük az irányt, de útközben még tettünk egy villámgyors kört Palmanova főterén. A település a még mindig álló városfal miatt nagyon kicsi alapterületű, így nem volt szükség arra, hogy kiszálljunk a buszból.
Számomra az utazás fénypontja az volt, mikor lehajtottunk az autópályáról, s szerpentinen kanyarogva hét év után újra láthattam a tengert. Ezt a gyönyört fokozta Trieszt belvárosának szépsége és meglepő barátságossága. Én is csodálkoztam azon, hogy otthon érzem magam. Honvágynak nyoma se volt.
Hál’ Istennek vasárnap a reggeli után még időt tudtunk szakítani a Trieszt melletti Miramare-kastély meglátogatására. Erzsébet királyné kedvenc rezidenciája volt ez a ritka szépség – nem csodálom, hisz én is szívesen laknék ott akár életem végéig.
De hát minden, aminek kezdete van, véget is ér. Egy ilyen csodálatos, hosszú hétvége után nehéz volt hazaindulni – de a gondolat, hogy egyszer talán újra eljutunk ezekre a gyönyörű helyekre -, még mindig ott motoszkál a fejünkben.
Nádasi Gábor 8/11