Ebben az évben, márciusban Técsőre utaztunk volna, de az ukrán forradalom, és az orosz hadsereg miatt végül elmaradt. Az osztálytársaim szüleinek a többsége nem engedte volna el a gyerekét. Az osztályfőnök sem szívesen indult volna el velünk. Mindenki megkönnyebbült, amikor kiderült, hogy nem most, és nem Técsőre megyünk. Így viszont nem álltunk a huszti romok között. Helyette a partiumi Nagybányára mentünk el. Innen a napló címe: De hol a rom?
2014. május 31. szombat
Reggel háromnegyed nyolckor volt a gyülekező az iskolánál. A többség időben meg is érkezett, így nyolckor el is indulhattunk. Az osztálykirándulásokon a buszozást szoktuk a legjobban élvezni. Laci bácsi, a buszsofőr már jó ismerősünk, sokszor voltunk vele kirándulni. Én hátul ültem, ott szokott az igazán jó hangulat lenni. Néha annyira jó, hogy hátra jön az osztályfőnök is. Most be is ült közénk, hogy viselkedjünk. De a nagy csendesség helyett inkább ő is énekelt velünk. A határ után az első városban (Szatmárnémeti az osztályfőnök szerint) történt egy furcsa esett. Integettünk a járókelőknek, és Szalai Virágnak egy fiú csúnyán beintett. Az osztályfőnök elmagyarázta, hogy itt sokan románok, és nem biztos, hogy örülnek, ha egy magyar rendszámú buszból integetnek nekik. Ezért az út hátralévő részében már nem integettünk inkább. A tanáraink amúgy is ezt kérték.
Délután érkeztünk meg Nagybányára. Először a szállást foglaltuk el. Egy folyosón lakott az egész osztály. A szobák hat ágyasak voltak, így kényelmesen elfértünk, és mindenki azzal alhatott, akivel akart. De a fürdőszoba borzasztó volt.
A kollégium után az ásványtani múzeumba mentünk. A kollégium jó helyen volt, így a városban mindenhová gyalog mentünk. Az ásványtani múzeumban Borika néni (Leitner Lászlóné) sokat mesélt nekünk, együtt nézegettük a kristályrács szerkezeteket. Azt is megengedték, hogy ingyen fényképezhessünk. Sok szép ásványt láttunk, de a kedvencünk a süni volt. Igazából valamilyen calcit volt, de teljesen úgy nézett ki, mint egy süni. A múzeum ajándékboltjában sokan vettek ásvány ékszereket az anyukájuknak.
A múzeum után az általános iskolába mentünk. Ott már vártak ránk a nagybányai diákok. Foci és kosár meccseket játszottunk egymás ellen, a lányok és a fiúk is. A fiainkat a nagybányaiak többször is elverték, de mi legyőztük a lányokat, pedig még sohasem kosaraztunk, mondjuk ők sem nagyon. Vegyes csapatok is voltak, közben sokat beszélgettünk az ottani diákokkal, és néhányukkal már akkor összebarátkoztunk.
Vacsora után sokáig beszélgettünk, néhányan társasjátékoztak Jutka nénivel (Ács Lászlóné). Lámpaoltás után még csendben beszélgethettünk.
2014. június 1. vasárnap
Vasárnap reggel korán keltünk, és reggeli után újra buszra szálltunk. Két nagybányai diák, Brigi és Reni is elkísért minket tolmácsnak. Jól beszéltek románul, minket is megtanítottak néhány szóra.
Máramarosszigetre mentünk a börtön múzeumba. Az épületen kívülről nem látszódott, hogy régen milyen szörnyű dolgok történtek itt. Az elején még együtt ment a csoport, és az osztályfőnök sokat mesélt arról, hogy miket csináltak itt az emberekkel. Volt egy román teremőr, aki utánunk jött az egyik cellába, és az osztályfőnökhöz beszélt románul. Ő közben mesélt nekünk tovább. Ha a bácsi valamire rámutatott, akkor Melinda néni elmondta, hogy az mire való. Szerintünk a bácsi azt hitte, hogy az osztályfőnök tud románul. Kedves ember volt, a végén le is fényképezkedett velünk.
Találtunk egy szobát, ahol csupa magyar újság, könyv és fénykép volt. Itt végre el tudtuk olvasni a dolgokat, mert mindenhol csak románul voltak feliratok. Ekkor már egyedül mászkálhattunk a múzeumban, nagy börtön volt valamikor, sok cellával. A végén együtt kimentünk az udvarra is. Itt egy földbe vájt kerengő volt, valamikor itt sétálhattak a rabok. A kerengő falán, a kerítésen végig az áldozatok nevei voltak felsorolva. Nagyon sok név volt. A kerengő közepén egy kicsi kápolna van, itt gyertyát gyújthattunk értük.
Utána Szaploncára, a vidám temetőbe mentünk. Ez egy román temető, ahol a sírfeliratok vidáman írják le a halottak életét, halálát. Még útközben a buszon sokat felolvastunk ezek közül. A temető nagyon furcsa volt. Az élénk színű fejfák, a vidám képek rajta. A látvány, és a felolvasott szövegek szokatlanok és idegenek voltak. Néhány „festmény” egészen horrorisztikus volt. Mi Magyarországon nem így gyászolunk. A tanáraink próbálták elmagyarázni, hogy mások a szokások, de a legtöbbünknek nem tetszett. Dénes bácsitól (Somoskői Dénes) azt a feladatot kaptuk, hogy keressük meg a sok román sír között a néhány magyar feliratút is. Sajnos egyikünk sem találta, így nem kaptuk meg a beígért jutalmat.
Ezután Barcánfalvára utaztunk, ahol egy apáca kolostort néztük meg. Ez a nap a szokatlan dolgok napja volt. Nagyon más volt az ortodox templom, mint amikhez itthon hozzászoktunk. Az apácák is valahogy mások voltak. A csend is nagyobb volt itt, mint máshol. Nagyon más ez a világ, mint a miénk. Ráadásul az eső is esett.
Miután visszatértünk Nagybányára, szemetet szedtünk. Nem ez volt a kedvenc programunk, de megcsináltuk. Az iskolánkban teremtisztasági verseny volt a második félévben. A hazatérésünk után derült ki, hogy idén mi nyertük meg ezt a versenyt. Egész évben azt mondogatta az osztályfőnök, hogy nem létezik az a mondat, hogy: Ez nem az én szemetem. Most tényleg nem magunk után takarítottunk.
Vacsora után sokat játszottunk együtt. Nekünk a bizalomjátékok voltak a kedvenceink.
2014. június 2. hétfő
Egyre nehezebben ment a reggeli felkelés. Harmadik napra már elég fáradtak voltunk. Délelőtt az iskolába mentünk. Először körbevezettek minket. Sok diákkal már ismertük egymást, ők nagyon lelkesen üdvözöltek minket. Az osztályfőnökünk, Tamás Melinda irodalomórát tartott az ottani diákoknak és nekünk. Érdekes volt, hogy ilyen sokan voltunk, és hogy körben ültünk. Összehasonlítottuk, hogy miben más az ottani irodalom óra, mint nálunk. Sok verset szavaltunk együtt, és még egy éneket is megtanított nekünk Tamás Melinda és Ács Lászlóné, Jutka néni.
Ezután a műsorunkat mutattuk be az iskola aulájában Petőfi és Júlia szerelméről. Sokat készültünk rá. Mindenki gyűjtött hozzá verseket, voltak, akik Júlia naplóját olvasgatták. Ezeket a szövegeket utána együtt néztük át, és választottuk ki, hogy melyik kerüljön bele a műsorba. Szinte mindenkinek volt szövege benne. A fiúk játszották Petőfit, a lányok Júliát. Mindig másik pár adta elő a jeleneteket. Nagyon sokat gyakoroltuk a műsort, a nagybányai diákok azt mondták utána, hogy nagyon tetszett nekik.
Délután megint kirándultunk. Zsibóra mentünk a Wesselényi kastélyba. Már nagyon fáradtak voltunk, ezért nem nagyon akartunk bemenni a botanikus kertbe. Az osztályfőnök és több diák előadást tartott Wesselényi Miklósról, de a botanikus kert egyszerűen fantasztikus volt. Már nem is voltunk annyira fáradtak. Az egyik akváriumban volt egy hatalmas hal, meg sem mozdult. Azt találgattuk, hogy egyáltalán él-e. Hátul voltak kis tavak is, az egyik szigeten májkrémes kenyeret ettünk. Sajnáltuk, amikor indulni kellett.
A következő állomás Almásgalgó volt, a sárkányok kertje. Először a hegy tetejéről néztük meg a hatalmas sziklákat. Nem tűnt annyira érdekesnek. Nem is értettük, hogy miért gondolták régen sárkányoknak ezeket. Amikor lemásztunk a sziklák közé, az út ketté ágazott. Mivel néhányan lassan mentünk a sor végén Ácsné tanárnővel, nem vettük észre, hogy a többiek elkanyarodtak jobbra. De aztán a többiek megkerestek minket. Együtt megnéztük a sziklákat lentről is. Olyan volt, mintha egy mesébe léptünk volna be. A legérdekesebb az volt, hogy a sziklák aljában sok sárgaszínű homok volt. Az osztályfőnök a kezébe vette, és azt mondta, hogy ez a szikla. Megbeszéltük, hogy mi a homokkő, és hogy a pár nappal azelőtti eső sokat kimosott belőle. A sziklákon még látszott a víz nyoma.
Vacsora után ismét gyalog indultunk el Nagybányán, hogy a Teleki-házban táncoljunk. Kiderült, hogy nincs is annyira közel. Legalább háromnegyed órán keresztül futottuk keresztül a várost. Már nagyon vártak minket. Sok ismerős arc volt ott, sokan az iskolából a mi kedvünkért jöttek el aznap este. Főleg körtáncokat tanultunk, de volt néhány olyan is, amikor párban táncoltunk. A kedvenc dalunk a következő volt:
„Nem kellesz, nem kellesz, nem kellesz már,
Te kellesz, te kellesz, te kellesz már,
Jobb kezedet, bal kezedet,
Aztán forduljunk egyet.”
Közben két körben álltunk, és minden versszaknál párt cseréltünk. Élőzene is volt, és nagyon elfáradtunk a táncház végére, de sokat nevettünk, főleg magunkon. A tánc után a Teleki-ház vezetője mesélt nekünk a Teleki-családról, és hogy milyen munkát végez ez a ház a nagybányai magyarokért. Közben kaptunk egy nagy tál cukrot, hogy csendben legyünk.
A táncház után éjszakai városnézésre mentünk, de már mindenki nagyon fáradt volt. Miután visszaértünk a szállásra, még sokáig fent voltunk, hiszen ez volt az utolsó éjszakánk. Sokat beszélgettünk és nevetgéltünk.
2014. június 3. kedd
Az utolsó reggel pakolással, takarítással, rohangálással telt. Reggeli után visszamentünk az iskolába, hogy elbúcsúzhassunk új barátainktól. Azt tervezgettük, hogy ha ősszel meglátogatnak majd minket, miket csinálunk majd.
Ezután Koltóra mentünk. Érdekes volt látni azt a helyet, ahol Petőfi a Szeptember végént írta. Olyan helyen jártunk, amiről a műsor gyakorlása alatt nagyon sokat hallottunk. Szétnéztünk a múzeumban, és láttuk Petőfiék nászszobáját, nászágyát is. Megnéztük a kertben Petőfiék szobrát és Petőfi fáját is. Ezután még egyszer előadtuk a műsorunkat, most hatodikos diákoknak. Van egy jelenet a műsorunkban, amikor Petőfi eltűnik a segesvári csatában. Molnár Gabi kiszaladt középre, közben az Egy gondolat bánt engemet verset szavalta. Közben fekete köpenyben, fehér álarcban körbe vették a többiek. Amíg a verset szavalta, leguggolt Gabi és ő is olyan köpenyt és álarcot vett fel, mint a többiek. Amikor a kör kinyílt, Petőfi eltűnt. Ekkor az egyik koltói kisfiú felkiáltott: eltűnt! Nehéz volt, hogy ne nevessünk.
A műsor után hazaindultunk. Sokat beszélgettünk és nevetgéltünk még útközben, a kirándulást emlegettük. Jó volt hazaérni Nyíregyházára, és végre találkozni a szüleinkkel és a testvéreinkkel.
no images were found